Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk
Ötödikes koromban el kellett volna olvasnunk, de én nem tettem meg, esetleg csak belenéztem. És büszke is voltam magamra, hogy legalább belenéztem. Még nem voltam akkoriban egy könyvmoly.
Majd nyolcadik után valamikor rájöttem, hogy ez még kimaradt az életemből. Mondanom sem kell, egyből megérintett, egyből imádtam, és így van ez azóta is.
Aztán 2005-ben a Nagy Bagolyra újra elolvastam, az utolsó harminc oldalt sikerült könnyáradat mellett potom egy óra alatt leküzdeni. Meghatott. Rémlik, hogy valamikor 2006-2007-ben is elolvastam, de azóta nem.
És most kedvenc Molnár Ferencem halálának évfordulója alkalmából újra elővettem. A baj csak az volt, hogy a történet ugyanaz, nem változott, időközben nem írta át senki, hogy a végén örülhessek.
Belegondoltunk már abba, hogy ennek abszolút rossz a vége? Nemcsak a vörösingesek vesztik el a Fűvészkertet, de a grund is odavan, ahogy Nemecsek szegény... Mégis sokan olvasták, mégis kötelező, mégis annyi minden benne van.
Először olvastam úgy, hogy már ismerem Pestet, így tudtam, mikor merre járnak. Sőt, most elhatároztam, hogy végre meg kéne néznem a Mária és Pál utca sarkát, még ha biztosan nincs is ott a grund. Nincs messze, ott van a város szívében, el sem hiszem, hogy egyszerűen még nem jártam ott. Borzasztó!
Végig Mesés Gáspár arca volt előttem, aki kb. tíz éve játszotta Nemecseket egy új feldolgozásban. Közben a húgom színészképzős osztálytársa, így láttam már párszor, láttam, milyen férfivá cseperedett, de ugyanakkor Nemecsekkel ez nem történt így. Szomorú.
És olvasás közben végig az volt a legrosszabb, hogy ott vannak az apró elejtett mondatok, az apró utalások a teljes végkifejletre, és ezekre eddig még sosem figyeltem fel. Meglepő volt. Ahogy meglepő volt néhány rész, melyekre abszolút nem emlékeztem - mégiscsak átírta valaki időközben? Végeredményben ez a sokadik olvasásom volt, de egy új olvasmányélménnyel gazdagodtam.
Többször elérzékenyültem, a végén sírtam, és ezek után is úgy gondolom, hogy ez egy örök klasszikus, amit még ezerszer el fogok olvasni életem folyamán, mert egyszerűen kell.
Ez csak egyszerűen fantasztikus.
Az utolsó bekezdés pedig... nem erre emlékeztem, sőt, totálisan mást hittem az utolsó mondatoknak. Lehet, csak összetévesztettem valamivel, vagy már megálmodtam valami mást neki.
Eötvös József: Magyarország 1514-ben
Kötelező. És én olyan ember vagyok, aki próbál lehetőleg minden kötelezőt elolvasni. Még ha az 800 oldalas is, mint ez.
A tanár azért adta fel, mert szerinte nem lehet úgy elvégezni egy magyar BA-képzést, hogy valaki legalább egy Eötvös-regényt nem olvasott.
Hát, most már én is ezen a véleményen vagyok. Sőt, ezek után mindenképpen fogok még tőle olvasni.
Az elején nehéz volt ráhangolódnom, az első fejezetet kétszer is kellett olvasnom, mert első körben alig fogtam fel belőle valamit. Hozzá kell szokni az elbeszélő múlthoz, Eötvös választékos nyelvéhez és ahhoz, hogy néha valamit túlburjánzóan fejez ki, és ezért nem lehet tudni, mit is akart pontosan.
Nem is tudom, mikor kezdett el tetszeni. Talán valahol az egyharmada környékén, és onnantól elég hamar elolvastam, szinte ha lehetett, mindig nálam volt, hogy haladhassak vele, mert nagyon-nagyon érdekelt, mi lesz a vége. Szurkoltam a kereszteseknek, szurkoltam a szerelmeseknek, és bizony még szegény Ulászló oldalán is sokszor voltam. Totális áruló vagyok!
Nemcsak történelem és nemcsak Dózsa, valamint parasztháború, hanem van itt ármány és szerelem is. Persze kimondottan háborús regény, mégsem unalmas. A csata rész éppen elég, helyette van sok háttér.
Tudjátok, tetszett az elbeszélő elbeszélési módja. Az, ahogy mesélt nekem és ahogy bemutatta nekem a szereplőket, illetve az eseményeket. Mintha ott ültem volna egy réges-régi házban egy kandalló előtt, és az ismeretlen nagyapám mesélt volna nekem egy forró kakaó társaságában. Meghitt volt.
A nyelvhez tényleg hozzá kell szokni, de ha ezen túllépünk egy nagyon izgalmas regényt nyerünk, ami számomra abszolút megállja a helyét a XXI. században.
Sőt, a végén valami olyan történt velem, amin nagyon meglepődtem. Annyira megtetszett, hogy elhatároztam, idén elolvasom az Egri csillagokat is, mert kb. hasonló korban játszódik, ugye néhány évvel később. És eddig én azt tartottam, hogy ezt a regényt soha nem fogom elolvasni. Hát, ebből is látszik, hogy soha ne mondd, hogy soha.
Ti se mondjátok!
Homérosz: Odüsszeia
Igen, igen, kérem szépen, ez a mű eddig még nagy ívben elkerült. Pedig középiskolában vettük az elemzését, de olvasni nem kellett; pedig láttam már pár feldolgozását; pedig az egyetemen ókori irodalomra kellett belőle részlet. Ami késik, az viszont nem múlik, úgyhogy most sor került rá. Talán pont jókor, mert heteken belül az Ulyssest is el kell olvasnom.
Hogy milyen volt? Az elején nehezen indult, az első két ének után hanyagoltam, majd elolvastam a harmadikat, azután jó sokáig kidobtam a jégre, és végül a maradékot pár nap leforgása alatt lenyomtam. Számomra onnantól volt érdekes, hogy maga Odüsszeusz kezdett el mesélni, onnantól élveztem az egészet, és igazából ez meglepett engem.
Az elején gondoltam, hogy ezt valószínűleg nem fogom befejezni, de aztán megmakacsoltam magam és adtam új esélyt. Persze jól tettem. Valójában tanultunk arról, hogy sok benne az ismétlés, de fogalmam sem volt, hogy ennyire. Ennek azért is örülök, mert amikor egy-egy sor újra visszatért, akkor felismertem, és legalább tudtam, hogy korábban figyeltem. (Néha szeretek elkalandozni olvasás közben, és olyankor a fonalat is elvesztem.)
Szórakoztató, igazán érdekes. Sajnálom, hogy nem korábban találkoztam vele - bár talán akkor nem is tetszett volna ennyire. Utazásra fel!
Robert Louis Stevenson: A kincses sziget
Általában azzal szoktam kezdeni a mondandómat, hogyan is bukkantam rá vagy kerültem össze a regénnyel. Ez most sem marad el, csupán annyi lesz a különbség, hogy... nem emlékszem az indítékra. Viszont valószínűsíthető valami olyasmi, hogy szerettem volna pótolni az ilyen téren történt hiányosságaimat. Ezt bele tudom magyarázni.
Egyébként tetszett is, meg nem is.
Tetszett, mert sok volt a cselekmény, nem ülepedett le, és annak ellenére, hogy kalózos volt, nem untam. Végig fenntartotta számomra az érdeklődést.
Nem tetszett azonban, mert valamiért többet vártam tőle. Tudom, ez a saját problémám, de valami megmagyarázhatatlan hiányzott, ami által sokkal jobban elnyerhette volna a tetszésemet. A végét is kicsit túl jónak találtam.
Talán csak már kinőttem abból a korosztályból, hogy ifjúsági irodalmat olvassak, mert sokkal mélyebb dolgokra vágyom. Ezt meg persze nem róhatom fel a regény rovására, ez inkább az én ügyem. Fiataloknak mindenképpen ajánlom, nagyon jól lehet szórakozni rajta.
Sir A. C. Doyle: A bíborvörös dolgozószoba
Évekig úgy álltam Doyle-hoz és Sherlockhoz, hogy "áh, nem kell ez nekem, úgysem szeretném". Hogy miért? Mert túl nagy Agatha Christie rajongó voltam ahhoz, hogy ebbe is belekezdjek. Mondhatjuk, hogy előítéletes voltam, de feleslegesen.
Sőt, egyszer meghallgattam egy novellát, és nem voltam elragadtatva. Lehet, olvasnom kellett volna.
Most valójában azért kezdtem el, mert egyik ismerősöm a blogján a Sherlock című brit sorozatról írt, meg Sherlock személyéjéről, és megtetszett. Megnéztem a sorozatot, és most elolvastam az első könyvet is.
Mondanom sem kell, mindenki tudja, hogy Sherlock brilliáns, és Doyle nagyot alkotott. Mégis azt kell írnom, hogy az első könyvtől nem vagyok elragadtatva annyira. De csak azért, mert a sorozatban félig-meddig feldolgozták az első részben ezt, és így nem sok meglepetés ért. Sőt, ott hamarabb tudtam, hogy ki a gyilkos, mint Sherlock. Meg később is volt, hogy néha korábban rájöttem... Talán túl sok krimihez volt közöm az elmúlt egy hónapban? Meglehet. De még nincs túltengésem.
Mindenesetre elhatároztam, hogy apránként el fogom olvasni az összes Sherlock-regényt és novellát, mert egyszerűen nagyon nagy agy, és imádom a megfigyeléseit, a személyiségét és imádom a barátságát Johnnal.
Tegnap óta mindenre odafigyelek, és próbálok következtetni.
Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger
Azt hiszem, örömmel jelenthetem, hogy végre sort kerítettem erre a kisregényre is. Egyrészt tavaly várólistás lett volna, csak nem sikerült besúvasztani - két óra alatt el lehet olvasni, magam sem értem, miért nem sikerült?! Másrészt meg a héten megnéztem az Éjfél Párizsban című filmet, amiben Hemingway húsvér szereplőként megjelenik, és eszembe juttatta, hogy "hoppácska, hát őt már nagyon régen el akarom olvasni". Végül harmadrészt megkérdeztem anyut, hogy mit ajánlana az ő könyvespolcukról - már nagyon unatkoztam tegnap délután -, és ahogy sorolta a címeket, ennél egyből felugrottam.
Akkor magáról a műről, nem szaporítom a szót tovább.
Tetszett. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire magával tud ragadni egy potom halászat borzasztóan hosszú eseménysora. (Nem szeretek se horgászni, se halászni, semmi ilyet.) Persze nem tudtam, hogy erről szól, amikor belekezdtem. Sőt, arra sem számítottam, hogy ilyen rövid. Mindezek ellenére tényleg élveztem, annyira jól írta le az író, vagy jelen esetben jól dolgozott a fordító.
Egy másodpercig sem éreztem, hogy ez unalmas lenne, inkább élvezettel olvastam. Talán még kicsit sajnáltam is, hogy nem volt hosszabb.
Tóth Krisztina: Vonalkód
Szerintem Tóth Krisztina ragyogó kezdete volt valaminek, amit ezentúl rendszeresíteni fogok. Méghozzá a hangoskönyvnek. Persze így sokkal tovább tart egy kötetet "elolvasni", viszont jobb a lelkemnek. Miért? Mert közben lehet pakolni, mosogatni, rendezgetni a könyvespolcot... és ez nálam egyenlő a teljes kikapcsolódással (rendmániás vagyok, na...). Úgyhogy jól esett.
Akkor kezdtem el hallgatni, amikor a front miatt ágynak dőltem (de hát a vérnyomásommal és -cukrommal is gondok voltak [vannak], úgyhogy csak feküdni bírtam), majd folytattam egy három órás vonatúton, végül itthon, takarítás közben fejeztem be.
Izgalmas volt hallgatni, és talán már a Pixelnél is írtam, hogy tetszett a dallamosság, és olykor-olykor már majdnem versként hatott számomra. Gyönyörűek voltak a képek, a hasonlatok, és persze maguk a történetek is.
A legjobban a langyos tejes rész fogott meg, meg a japános utazás, ám mindegyiket nagy érdeklődéssel hallgattam. Kár, hogy hamar elfogyott.
Most már talán mondhatom, hogy Tóth Krisztina előlépett a kedvenc kortárs magyar szerzőmmé, s ezután már csak az jön, hogy verset is olvassak tőle. Tényleg kellene.
Cathy Kelly: Mindig és örökké
Meg lehet kövezni, de ezt a könyvet most csak a borítója miatt olvastam el. Vagyis több közül kellett választanom, és ez fogott meg a legjobban. A leírásokat nem is néztem, csak beleugrottam.
Valami pihentetőre vágytam a vizsgák után, és már csaknem két éve itt porosodik a polcomon (még Ulpius-nyeremény volt, azokat is el kéne olvasgatni), úgyhogy akkor megtörtént az ismerkedés.
Mi volt a legjobb? Hogy élveztem és ezen meg is lepődtem.
Mert általában nem vagyok otthon az ilyen kis könnyed regényekben, bár ha jó hangulatban érnek, akkor tudom élvezni őket. Valószínűleg most jó időben kapott el.
Miért is tetszett? Három síkon kezdünk - illetve négyen, ha úgy vesszük -, és mondanom sem kell, ezzel engem már meg lehet győzni. Maga a tény, hogy két fejezetet kell várnom arra, hogy újra az jöhessen, aki érdekel, mindig megérint. Sőt, azt is vártam, hogy a három női főszereplő sorsa hogyan kapcsolódik egymásba. Nem csalódtam.
Sőt, inkább kijelentem, hogy nem is ők a főszereplők, hanem a háttérben meghúzódó Leah. És mi a jó ebben a nőben? Hogy mindenkinek kéne egy ilyen nő, egy ilyen barátnő vagy csupán egy ilyen ismerős. A három hősnő problémáiban kicsit magamra ismertem, kicsit ott voltam, kicsit a barátnőimnek érezhettem őket, és néha ugyanazokat mondtam volna nekik, mint amiket egyébként is mondtak nekik a barátnőik. És ez annyira jó volt!
Teljes lelkesedéssel olvastam, és a végén egyfajta jóérzés fogott el, amikor letettem. Nem egy átlagos romantikus regény - bár őszintén? nem mondanám annak, számomra inkább a dráma kategóriájába megy ez bele.
Imádtam Írország tájain kalandozni, imádtam hogy olyan problémák voltak benne, amik hétköznapiak, és még ha néha nem is az volt a megoldás, amit minden habos-babos romantikus regényben/filmben olvasunk/látunk (inkább pont ez volt a jó benne!). Elkápráztatott. Tele volt érzelmekkel, fejlődéssel és nagy felismerésekkel.
Egyetlen kivetnivalóm lenne: nem ezt adtam volna címnek, egyszerűen végig azon gondolkoztam, hogy miért pont ez. Persze az utolsó előtti mondatban fény derül rá, de pont ez az egy dolog az, ami annyira sablonos, hogy jaj. Szóval ezen változtattam volna, de hát nem én írtam, nem is én voltam a kiadó, sőt, nem is én fordítottam.
Depressziós, önmagukba forduló egyéneknek mindenképpen ajánlom (csokifüggők azért kicsit hanyagolják, ha lehet...). Azoknak meg főleg, akik csak egyszerűen jól akarnak szórakozni pár száz oldal erejéig. Örülök, hogy a borító megfogott.
Tormay Cécile: A régi ház
Hiszek abban, hogy a regényeknek kell kiválasztaniuk engem, és nem nekem őket. Vagy ha mégis én választom őket, akkor ők súgják meg, mikor legyen az. Még a kötelezők terén is így gondolkozom.
A régi ház egy gyöngyszem lesz. Nemcsak azért, mert egy olyan kort mutatott be észrevétlenül, amit egyébként is szeretek, és nemcsak azért, mert pont Pest-Budáról szólt, az én régi Magyarországomról, hanem azért is, mert Tormay Cécile olyan gyönyörű képekben írt róla.
Máshogy elevenedett meg előttem a Duna, a Várhegy, az egykori Pest és Buda, és minden, ami a történet vonalán történt. Annyira lírai volt, annyira költői, mégis mindez prózában. Gyönyörű volt.
Igaz, hogy Thomas Mann is írt hasonlóról, hosszabban, talán jobban is erről a témáról (A Buddenbrook ház), de ez most magyar, ez itthoni, ez a miénk.
És éppen ezért szomorú hangulatú. A kezdeti boldogság, emelkedettség és gazdagság fokozatosan hullik szét a kezekben, mégis a végét nem tudom teljes mértékig negatívként felfogni. Hiszen Anna ott van, és Anna él, még ha lélekben már valahol máshol jár is.
És akkor ott van maga a régi ház, amely az egész regény vázát adja az első perctől az utolsóig. Hiányozni fog minden szegletével, még az a két kapuszobor is, amelyek üdvözölték a vendéget.
Mindig nosztalgikus hangulatba kerülök, ha a XIX. századról olvasok, pedig nem éltem akkor. Vagy talán az előző életem ott töltöttem, azért. Ilyenkor én magam is ott lépdelek, én is felmentem a Várba Sebestény bácsihoz, én is integettem a márciusi ifjaknak, én is üdvözöltem a megkoronázott párt, és nekem is fájt a sok búcsú.
Ezt a regényt nem fogom elfelejteni. Nem, mert ez a regény nem fog elengedni engem. Nem is hagyom neki.
Herczeg Ferenc: Az élet kapuja
Emlékszem, azért szemeztem sokáig ezzel a könyvvel, mert amikor Herczeg Ferenctől drámákat vettünk, akkor a tanár megemlítette, hogy ezért a regényéért Nobel-díjra jelölték - csak nem kapta meg végül -, és ő volt az első magyar író, akit ez a megtiszteltetés ért. Persze hogy felvettem a listámra.
Egészen addig nem tudtam, milyen korban játszódik vagy kikről-mikról szól, amíg el nem kezdtem. Persze ez abszolút nem okozott gondot.
Valamiért úgy érzem, boldogsággal olvastam végig. Nem hosszú, inkább kisregény, de szerintem a témából pont ennyit lehetett kihozni és nem is kellett volna tovább húzni.
A cím maga szimbolikus, többször is elhangzik a szövegben, s így nyer értelmet. Mégis kétértelmű, mert két oldalról húzható rá az értelme, ezért máris különleges.
Történelmi regény. XVI. század, Mátyás után, törökök előtt. Pont az a korszak, amit nem szeretek. Ám nem jelent meg sok abból, inkább háttér volt, és annak az elgondolása, miért is nem lett pápa Bakócz Tamásból, a főszereplőből. Ezért szerettem, pont nekem való volt.
Tetszett, hogy nem végig Bakócz volt középpontban, hanem egy kedves rokona is előtérbe került, s persze egy kis kerülőút meg ármány után ki is derül, milyen köze volt mindenhez.
De ezeken túlmenve nagyon sok minden van ebben a regényben. Nem korrajz, inkább magyarság-tudat, vagy annak magyarázata, miért is veszít folyton a magyar. 1919-ben, az első világháború elvesztése után írta, - gondolom - az adta a témát, az aktualitást. Véleményem szerint kötelezőnek kéne lennie, középiskolában. De legalább ajánlott olvasmánynak.
Kis körítés: a négy évszázaddal korábbi nyelvezetet úgy oldotta meg Herczeg, hogy a "leszesz" igeformát beleírta néhányszor, ezen kívül semmit nem alakított. Erre is csak azért figyeltem fel, mert most végeztem a nyelvtörténet kurzust...
Jó kezdete egy tiszta évnek.
A kedvenc idézetem: "Én egész életemben azt tapasztaltam, hogy nekem minden sikerül, amit a magam hasznára próbálok, de kudarcra kudarc ér, mihelyt az ország érdekét akarom szolgálni. Szerencsés ember én csak addig voltam, amíg fiatalos önzéssel magam is pusztítottam az ország erejét. Amióta óvni és erősíteni akarom, azóta üldöz a balsors. Néha megrettenek, ha erre gondolok. Egy ismeretlen hatalom irgalmatlan következetességgel készíti elő Magyarország romlását. Mi mindannyian, akarva, nem akarva is eszközök vagyunk az ő kezében. Te is csak az voltál. És ha te nem folyatod ki a boromat, akkor más valaki vág léket a hordón, mert a bor nem az enyém, hanem Magyarország bora volt, és azért a porba kell elfolynia. Embereld meg magadat, fiam. Ez nem a te bűnöd, hanem egy egész országé."
Diane Setterfield: A tizenharmadik történet
Először is köszönöm, hogy megkaphattam karácsonyra ezt a könyvet. Tényleg nagyon köszönöm, mert rég volt már regény, ami ennyire telibe talált volna. Borzasztóan jó választás volt.
Másodszor pedig nem akarom lelőni a poént, de el kell mesélnem a saját történetem, mielőtt erről a történetről beszélnék.
Én magam is iker voltam, csak az én párom nem született meg, még az anyaméhben úgy döntött, hogy nem jön velem együtt a világra. Lehet, hogy valahol a lelkem mélyén ezért is érzem magányosnak magam, sokszor nem egésznek, de lehet, hogy nem. Egyszer majd fényt derítek erre is, viszont addig is ennek ismeretében kell látnotok - és nekem is - ezt a regényt, vagyis a véleményemet róla.
Egy kérdés az egész olvasás folyamata alatt ott motoszkált bennem: hogyan hiányozhat valaki, akit soha sem ismertem?
Mielőtt rátérnék, még mindig maradok külsőségeknél. Nekem ez a borító annyira nem tetszik, bár látom, mi van rajta, látom, mit ábrázol, és a történet ismeretének fényében odaillőnek találom, csak mégsem fejezi ki azt az érzést, amit például más borítók. Mutatom.
Ez éppen annyira sejtet, mint amennyire nem, és számomra jobb hangulatot áraszt.
Ez meg azért aktuális, mert történetekről, regényekről van szó benne, olyanokról javarészt, amiket már én is ismertem, amiket már olvastam, és szeretek. Engem ez fogott meg a legjobban, eléggé titokzatos.
Ez is megnyerő, de nem fekete-fehérben (talán barna-fehérben) sokkal jobban megadná a hangulatot.
A borítókról tehát ennyi elég is, igazából csak kerülgettem a forró kását (amit nem mellesleg imádok forrón enni...).
Izgalommal olvastam végig. Az első néhány oldal után úgy gondoltam, hogy igen, ez a történet most magába fog szippantani. Meg is tette. Aztán a közepén kezdett elengedni, de csak épp annyira, hogy hosszabb időre letegyem (fél napra), mert valami módon olyan történetet tálaltak elém, amit nehezebb volt megemésztenem, mint elfogyasztáskor gondoltam. A végén megint ott gyűrűződtem benne, mint hallgató. Vagy olvasó. Talán inkább hallgató voltam, és én magam ültem ott Margaret helyén, és nekem mesélte Vida Winter az életét, nem másnak.
És meglepett. Nem számítottam erre a kifejletre, bár közben sokszor elgondolkoztam, hogyan is lehetett az ikrek között az, meg akkor hogyan is viselkedhet Vida most úgy, ahogy, ha éppen neki annak kéne lenni. Pont ez volt a szép benne.
Kis kuriózumot ad, hogy a vége pont így december vége felé játszódik, és így egyértelműen jobb volt olvasni, mintha nyáron tettem volna. Bár nincs olyan hideg és nincs annyi hó, mint náluk Angliában.
A könyv és a szerző vitathatatlanul belépett a kedvenceim sorába, és újra kell olvasnom az Üvöltő szeleket, a Jane Eyre-t, meg át kell élnem A fehér ruhás hölgy történetét is. Miatta. És mert szeretném.
Azt hiszem, ma végre csinálni fogok magamnak egy kakaót, annyit ittak ebben a regényben, és olyan régen ittam már, hogy meghozta a kedvem.
Fábián Janka: Emma szerelme
Hosszú hónapok óta lapult ez a könyvecske a váró- illetve kívánságlistámon. Aztán szerencsésen megkaptam ajándékba a molyon keresztül, s így már hosszú hetek óta lapult a polcomon arra várva, hogy karácsony legyen és olvashassam. Közben persze anyukám már kiolvasta, és mindig nyaggatott, hogy mikor végzek már vele. Ilyen sem történt még velünk.
Kora reggel kezdtem neki, és őszintén szólva az elején nem győzött meg annyira, mint reméltem. Két napomba telt átverekedni magam az első kétszáz oldalon, és szó sincs arról, hogy ne lett volna időm rá. Egyszerűen... még nem rázódtam bele, még fiatalok voltak a szereplők, és egyáltalán meg kellett ismernem az előtörténetet, hogy élvezhessem.
Na, de ezek után a második kétszáz oldalt egyben legyűrtem, megkönnyeztem, megnevettem, és sajnáltam, hogy nincs folytatás. (Mindig ugyanazt írom a regényekről, igaz?)
Lehet, hogy kicsit sok volt a szenvedés, némileg talán a véletlenek is, viszont annyira hiszem, hogy a Sors akarta így, még ha ezt a Sorsot most jelen esetben az írónő testesíti is meg. Könnyed olvasmány, ami egyrészt történelmi hátteret is biztosít az adott kornak, másrészt meg előtérbe helyezi a kapcsolatokat, a szerelmet. Számomra mindenképpen egy utazós könyv, vagy nyári füvön olvasós, és még a kandalló előtt (ami nincs!) kuporgós kategóriába is beleillik. Tehát ez totális dicséret a részemről, ha nem esett volna le. Szívet melengető.
Némely részt azért bontottam volna tovább, mármint részleteztem volna, viszont olyanok nem igazán voltak, amiket kihúztam volna. Ez is ritka. Még az is tetszett, hogy a végén egy kis történelem órát kaptunk, régen volt már részem ilyenben.
A történet egyetlen negatívuma, hogy nem egészen értettem, néhány helyen miért volt rossz a párbeszéd megtörése. Úgy látszik, túl nagyok az igényeim ilyen téren, és soha nem fogok olyan könyvet találni, aminek a szerkesztésébe nem tudok beleszólni.
Tudom, tudom, ha ennyire nem tetszik, miért nem csinálom azt? Na, majd meglátjuk.
A könyv tehát jó volt, izgatottan várom a folytatást - ejj, már csak meg kell venni, vagy meg kell kapnom ajándékba.
Molnár Ferenc: A kékszemű
Azt hiszem, szokást fogok csinálni abból, hogy karácsonykor elolvasok valami karácsonyi művet - akár regény, akár novella, akár mese.
Idén Molnár Ferencre jutott a választásom. Csak véletlenül láttam meg molyon, hogy olvasta egy molytársam, és aztán megkerestem. És elmondhatom, hogy Molnár Ferenc a kedvenc íróm lett. Letaszította a trónról Agatha Christie-t, de azért JKR-ben nem lennék biztos... Oké, holtverseny van, kérem szépen.
De hát akkor ez a mese. Nem is annyira szomorú, inkább gyönyörű, kicsit elgondolkodtató és persze szép a vége. Az egész szép. Nagyon mesei, nagyon rövid, ugyanakkor megható.
Erről nem is lehet beszélni, írni, ezt olvasni kell.
Boldog, békés karácsonyt mindenkinek!
Lilian H. AgiVega: Második Atlantisz - Az elveszett tündérfalu
Most mondjam azt, hogy megvettem, és nem akartam elolvasni? Hát igen, hiszen zh-korszak, mindjárt vizsgák... mindenki érti ezt, igaz? Aztán mégis belekezdtem, amikor megvettem. A metrón hazafelé is olvastam. És úgy maradtam. Ismerős, igaz?
A kötet kuriózumát adja, hogy molyszületésnapon sikerült dedikáltatnom a szerzővel, sikerült megismernem őt, és beszélgettünk is.
Elsőként a borítóról: amikor megláttam, én majdnem beleestem. Zöld, erdő, csodaszép. Én ezt imádom! Bár van egy érzéki csalódásom: ahogy áll ott a tündér, és a fejénél megy el a kis házak sora, mindig azt hiszem, hogy ki van nyújtva a keze, és valami tűzgömböt tart éppen. Ez már csak így marad.
Nos, és akkor a könyv. Ez mérföldekkel jobban tetszett, mint az első kötet. Valószínűleg azért, mert idősebbek voltak a karakterek, mint a tíz évvel ezelőtt játszódó történetben. Más gondok, más problémák, más gondolkozás, de azért a jellemfejlődések itt sem maradtak el.
Igen. Ennél most tényleg nem tudok többet mondani. Direkt hagytam pihenni az agyam és nem rögtön a befejezést követően írtam meg ezt a bejegyzést, de hát így még kevesebbet tudok. Mondjuk, a befejezésről jut eszembe, hogy annyira olvastam volna még. Várnom kell, és tudok is. Kíváncsian várom.
Aengus humorát továbbra is bírom, megkedveltem a gyerekeket - olyan kis viccesek voltak, főleg, hogy vannak hasonló korú ismerőseim -, egy jelenetnél (már nem emlékszem, melyiknél) még hangosan fel is kacagtam a metrón... kicsit sem tarthatnak furának az akkori utastársaim.
Tetszett a szaggatottság, az, hogy meg voltak vágva a jelenetek, mintha filmet néztem volna, és ez is tetőzte a feszültséget. Bár néha sajnáltam, hogy rövidek a jelenetek, de tudtam közben, hogy hamarosan folytatódnak. És bírtam, amikor összeértek a szálak, és tetszett, hogy sejtettem, ki áll az Azaész elleni támadások mögött.
Én élveztem ezt, tényleg. Sőt, elgondolkodtam azon, hogy amikor majd tanítani fogok, milyen jó lenne ezt tanítani. Hiszen olvasmányos, érdekes, felüdítő... Még ha nem is mind a három kötetet, csak egy-egy részét vagy jelenetét... mindenképpen ismerni fogják a diákjaim.
Nos, mindenkinek olvasásra fel! Engem nagyon kikapcsolt, alig vártam, hogy metrózhassam vagy esténként tanulás után a kezembe vehessem. Most már csak annyi maradt hátra, hogy kíváncsian várjam a harmadik kötetet.
Susanna Clarke: A hollókirály
Két és fél hónapig olvastam. Valójában még egy kedves ismerősöm miatt vettem fel a listámra - és lett végül várólistás is -, akinek nagyon tetszett, és általában szokott egyezni az ízlésünk. Aztán a legjobb barátnőm tavaly megvette és elolvasta. Azt hiszem, meg is lepődtem volna, ha tetszik neki. De hát ő is mondta, hogy én éppen ezért fogom élvezni.
És élveztem. A két és fél hónap nem a történetnek szólt, hanem az egyetem miatt volt. Elolvastam megannyi kötelezőt közben, de legalább volt egy biztos tudatom, hogy reggel a metrón, vagy délután visszafelé olvashatom ezt. Aztán ha valami miatt nem hagyott nyugodni, akkor lefekvés előtt is előszeretettel lapozgattam. S végül egy háromórás vonatút tette fel az i-re a pontot.
Kiszakadt belőlem a nevetés, amikor a végére értem. Mert nem hittem, hogy vége lehet ilyen hamar, hiszen voltak még oldalak - csak hát azok a jegyzetek voltak.
Nem is tudnám megmondani, mi tetszett benne. Tény, hogy nem volt pörgős, és valószínűleg pont ezért volt jó hatással rám, jó időben érkeztem meg a könyvhöz. A valósághoz kötődő elemek is jól beépültek, ahogy ezzel egyidejűleg a személyek és az események is. A két főszereplő pedig a szívemhez nőtt. És még néhányan mások is. Őszintén szólva a vége előtti esemény kicsit meglepett, de a vége nekem egy kerek egészet adott, még ha kicsit szomorkás is volt. Ám nagyon is optimista! És pont a vége miatt mondanám egy romantikus regénynek ezt a könyvet.
Bevallom, hogy közben folyton azon járt a fejem, hogy ha ők ketten varázsolhatnak csak, akkor mi van Harryékkel? Igen, igen... HP-generáció vagyok, ez van. :D Úgyhogy ilyenkor saját magamat mindig nagyon jól megmosolyogtattam, s rögtön ki is vertem a fejemből a gondolatokat, mert nem igazán lehet a két világot összemosni, még ha varázslókról is van szó bennük. (De azért nagyon sokszor megpróbálkoztam vele.)
Most néztem meg, hogy mi az angol címe, mert eddig valamiért ez a kis apróság elkerülte a figyelmem. Furcsa, hogy angolul a két főszereplő neve a cím, míg magyarban egy harmadiké. Hát, szoktak ilyet csinálni, és nem is az én jogom eldönteni, melyik a jobb. Én most kiegyezem a magyarral is, de az eredeti értelmét is látom. Csak úgy gondoltam, megjegyzem egy picit.
Ezt A hollókirályt meg csak ajánlani tudom. Számomra igazi kikapcsolódás volt, remélem, másoknak is az lesz.
A várólistás dolgaim ezzel befuccsoltak, háromra már nincs időm - illetve van egy hónap, de nem reménykedem abban, hogy sor tud kerülni rájuk. Így esett. Persze örülök a kilenc megismert regénynek, csak egy idegesített, a többieket bármikor szívesen újraolvasnám.
Tóth Krisztina: Pixel
Tóth Krisztinával én először hat éve találkoztam, amikor egy országos olvasási verseny negyeddöntőjében az egyik zsűritag volt. A másik Békés Pál. A harmadikra meg nem emlékszem, sajnos, de majd utána járok, vagy pedig előkotrom a felvételt.
Szóval akkor felfigyeltem rá, de nem olvastam tőle. Évekig figyeltem, tudtam, hogy létezik, de nem olvastam tőle. Aztán most nyáron egy éjszaka láttam vele egy hosszú riportot a közszolgálati tévén. Egy csapásra megkedveltem, és még mindig nem olvastam tőle - csupán az ott elhangzott egy-két versrészletet ismertem.
Éppen ezért külön örültem, amikor most modern magyar irodalmon ő is felkerült a kötelezők listájára. Megvettem a Pixelt, mert nem tudtam sehonnan sem beszerezni, és én szeretek mindig mindent elolvasni, ami kötelező - néha azért nem sikerül. De megvettem, még molyos könyvjelzőt is kaptam hozzá. Egyébként is régen vettem már könyvet, úgyhogy épp ideje volt.
Tegnap este elkezdtem. Már az első oldalon éreztem, hogy "ez igen, ez kell nekem". Lassan, megfontoltan olvastam, nem akartam elereszteni. És ő sem akart elereszteni engem. Imádom az ilyen érzést! Most fejeztem be, alig néhány perce. Nem fog ereszteni, egy darabig nem. Tóth Krisztinát akarok és fogok ezentúl olvasni.
Kellemes olvasás volt, jól megszerkesztett, jól összerakott kis pixeldarabok ezek a novellák. Az összefüggéseket imádtam, mert így egy-egy fejezet végén a fejemhez kaphattam, hogy "hát igen, őt már ismerjük korábbról", vagy hogy "igen, hát akkor ez az előzmény!", és így tovább. A téma, a bontás, és úgy általában az egész - most mindenért odavagyok.
Az elmúlt hetekben volt néhány rossz kortárs élményem, ami után kijelentettem, hogy mégiscsak maradok a XIX. századi és a XX. század eleji íróknál/költőknél, de most Tóth Krisztina ezzel visszahozta a kedvem a XXI. századhoz. Köszönöm.
Roger Martin du Gard: A Thibault család
Mélyen tisztelt M. du Gard!
El sem tudja képzelni, mennyire szeretnék találkozni Önnel! Hogy el tudjam mondani, mennyire megváltoztatta az életem ezzel az egy regénnyel. Mert megváltoztatta.
Minden azzal indult, hogy idestova hét éve megnéztem a tévében A Thibault család-ot, egy friss feldolgozást. Az elejére emlékeztem. Hittem én. De ahogy olvastam a könyvet, és a vége felé jártam, egyszerűen olyan részek ugrottak be, amik valahogyan az agyam egy nagyon mély részéről kerültek elő. Ez azért sem tetszett, mert így világossá vált előttem az egyik főszereplő sorsa. Nem akartam, hogy így legyen, pedig tudtam, hogy így lesz.
Az évek folyamán sokszor gondoltam arra, hogy majd egyszer elolvasom Thibault-ék történetét, aztán idén megérett bennem ez az elhatározás. Beszereztem három kötetben - ekkor tudatosult bennem, hogy ez nem is annyira rövid, noha már olvastam hosszabb sorozatokat, de azok könnyedebbek is voltak.
Három kötet. 1988 oldal. Első világháború, de az teljes mértékig. Két főszereplő. Vagy három? És mi a helyzet a többiekkel? Tény, hogy két embert (na jó, hármat) tett meg központi figurának, ugyanakkor ott voltak a barátok, szerelmek, szülők, akik csaknem ugyanannyit szerepeltek.
Tudja, közben nem is gondoltam arra, hogy bizonyos emberek esetleg valóban élhettek is. Most kutakodtam, és sokakra rátaláltam. Nagyon jól beépítette őket a történetbe, vagy jobb úgy mondanom, hogy: jól beépítette Antoine-t és Jacques-ot a valóságba? Igen. Azt hiszem, a végére elhittem, hogy megjárták a háborút, hogy ott voltak, és hogy minden így történt. Pedig nem.
Szerettem a szereplőit, bár nem mindig. Sokszor ölelgettem, csókolgattam volna őket, mint egy régi ismerőst, máskor meg testvér módjára térítettem volna észhez őket egy-egy pofonnal - amit, valljuk be, meg is érdemeltek volna. Antoine volt az én bátyám, akit mindig is szerettem volna, Jacques pedig egy kicsit több volt ennél. Ezért is voltam féltékeny, amikor két nő is versenyzett a szívéért, és nem én lehettem a befutó. De ez szép volt, jól esett, és élvezetesebbé tette az olvasást.
Eszembe jutott a felénél, hogy ezért biztosan kapott díjakat. Igen, Nobelt kapott érte. Tudja, én éreztem volna mélyen megsértve magam - mint olvasó -, ha nem kapja meg. Megérdemelte. Mélyenszántó vonulatok, világok összeütközése, világháború, forradalom, szerelem - mindez egy család három generációjának életén keresztül. Bámulatos.
Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, minden egyes szavát élveztem: bizony, a háború kirobbanása előtti hetek kicsit kínszenvedősek voltak számomra, de csak a politizálás miatt. És ilyen oldalak utána is előfordultak, ám túllendültem rajtuk. Hanem bocsásson meg nekem valamit, amit szóvá kell tennem: azok a levelek és naplók nem kellettek volna a végére. Az epilógussal végeznie kellett volna és annyi. Így még az a száz oldal számomra illúzióromboló volt, bár az is tény, hogy Antoine-t sosem éreztem magamhoz olyan közel, mint a végén.
Egy momentumban együttérzek Antoine-nal, sajnálom, amiért nem voltak barátai, és erre későn jött rá. Szerettem Jacques és Daniel barátságát az elején, ám az évek múlásával szörnyen elveszítették a másikat, és én ezért mind a kettőjükre mérges voltam. Tudom, ott volt az érzés, a régi emlékek, a kapocs - nem tudtak mit kezdeni velük, és ez annyira sajnálatos tény.
Tetszett, amit a barátságból kihozott. Vagy a szerelemből. És a háború ábrázolása: megismertem egy világot, amit sosem szerettem, megismertem olyan embereket, akikre szükségem volt. Köszönöm.
Lehet, hogy sokan mondták már Önnek, viszont nekem is el kell mondanom: olvasásaim folyamán egyszer sem éreztem annyira magamnak egy szereplőt, mint itt Jenny esetében. Persze nem minden mozdulatában, de azok magas százalékában magamat éreztem ott. Én is úgy cselekedtem volna, és is úgy vélekedtem volna, úgy védelmeztem volna. Köszönöm ezt az élményt is.
Tehát az életem megváltozott. De nem csak így. Ez a csaknem kétezer oldal ébresztett rá arra, hogy talán mégsem húszévesen kellene megírnom életem regényét. Nem baj, ha még vagy tizenöt évet eltöltök vele. Köszönöm ezt a leckét, M. du Gard! Köszönöm.
Továbbá köszönöm azt, hogy majdnem száz évvel a világháború után 2011 nyarán én is átélhettem a háborút. Különlegessé tette a szünetemet.
Tisztelettel: egy hálás olvasója.
U.i.: Azt azért sosem felejtem el, hogy mit művelt szegény Jacques-ommal.
William Faulkner: Fiam, Absolon!
Ez a könyv egy különleges élmény volt. Direkt nem érdekeset írok, mert az nálam egybeesik a rossz kategóriájával. Szóval hát különleges. De miért is?
Egyrészt imádtam a történetet. Azt, hogy szinte már az elején megismerünk mindenkit, mégis a végéig nem tudjuk, hogy ki mikor és hogyan is kerül a képbe, mert az idővonal nem éppen lineáris. Négyen mesélnek, négy szemszögből látjuk azokat is, akik maguk is mesélnek és egykor résztvevői voltak a történetnek. Ezért egyébként fárasztó is volt a regény.
Igen, fárasztó. Lassan, odafigyelve kell olvasni, főleg, hogy az éppen soron lévő szereplőt - akiről mesélnek - sokszor csak oldalak után nevezik meg, addig csupán egy egyszerű "ő" volt, és így nehéz volt követni, nehéz volt ráhangolódni, noha maga a rész, amit meséltek, éppen érdekes volt. Csak fogalmam nem volt, hogy az most kihez is kapcsolódik. Így nézve különleges.
Négy mesélő, négy perspektíva, négy stílus. Ezzel nem volt semmi bajom, sőt, ebbe még az is belefér, hogy más időkről beszéltek, nem mindig ugyanarról az évről (így lehetett, hogy valakiről már az elején tudjuk, mikor halt meg, de magát a szereplőt csak később ismerjük meg - furcsa, nem?). A végén viszont nem értettem, hogy Shreve honnan is tud mindent (vagy csak folyton következtetett?), amikor köze nincs senkihez. Így jártam.
Olvasás közben még ennyiszer nem fogalmazódott meg bennem az, hogy én ezt most azonnal abbahagyom, mint ennél a regénynél - legalább minden oldalon. Viszont hajtott a kíváncsiságom: mi is lesz ennek a vége? És ím: vége.
Másrészt viszont fejfájást okozott nekem ez a könyv, szinte bestresszelt. Egyoldalas összetett mondatok, a szereplők ritka megnevezése - mind-mind olyan összpontosítást kívántak, ami minden erőmet elszívta. Tényleg ahogy elkezdtem olvasni, már fájt a fejem, amint leraktam, meg elmúlt. Ez egy ilyen élmény volt. Most ki kell pihennem magam, ki kell kúrálnom magam.
Annyira kétesélyes ez a regény. Hiszen látom, mennyire nagyszerű, mennyire új, és nagyon sokat elárul a polgárháborúról meg az akkori társadalomról. De ugyanakkor ott van az, hogy rosszul éreztem magam az olvasása közben. Bele lehet betegedni egy regénybe? Lehet, hogy csak olyan mély, hogy már maga az, amiről szólt, az tönkre vágta a perceimet és vele együtt a napjaimat, amelyeken olvastam.
Áh, nagyon különös egy könyv ez! Hosszú évek múlva vissza kell térnem rá, amikor már nem emlékszem arra, hogy szinte megbetegített, meg amikor már nem emlékszem arra, miről is szólt. Szóval hát ez ilyen. Éppen ilyen.
Harry Potter und die Heiligtümer des Todes
Furcsa dolog lezárni egy sorozatot. Furcsa volt négy éve, majd fél évvel később, és furcsa volt most is. Egyrészt azért, mert én is nagyon-nagyon sokat változtam, és így máshogy láttam az eseményeket, más megközelítésből. Másrészt viszont meg azért, mert hiába tudtam, hogy vége lesz, azt is, hogy mi a vége, nem akartam, hogy vége legyen. Hiányozni fognak.
Megváltozott a véleményem a hetedik kötetről. Egészen tegnapig úgy gondoltam, hogy az első fele milyen unalmas, és milyen jó a végén az a kis epilógus.
Talán azért gondoltam az elejét unalmasnak, mert amikor először angolul olvastam, nagyon sok mindent nem értettem meg. Amikor következőleg magyarul, akkor pedig néha talán lapoztam - már nem emlékszem -, néha viszont csak egyszerűen nem emlékeztem az előzményekre. De most a németnél minden beérett, minden ott volt. Imádtam a gondolataikat, a veszekedéseiket, a hallgatásaikat, és valahogy nem is tűnt nekem hosszúnak a táborozásuk, sokkal hosszabbra emlékeztem, ezen meg is lepődtem.
És az epilógus. Valljuk be őszintén: ezerszer jobb lenne nélküle. Ma már látom. De azért elfogadom - egyébként is elfogadó, beletörődő típus vagyok -, mert JKR-nek szüksége volt rá, le kellett zárnia magában. Na, meg azért végigmosolyogtam az egészet, és el is érzékenyültem, pedig azt a fejezetet már legalább tízszer olvastam...
Mi a véleményem a regényről? Imádtam. Ez talán nem meglepő. Engem sem lep meg. Aki ugyanígy érez, az tudja, miről van szó, így nem is bővíteném ki.
Hermione és Ron jeleneteit még jobban szerettem, a kapcsolatukat is. Ron vicces figura, Hermione meg nagyon rafinált, mind a ketten megmaradnak a szívemben. Rajtuk kívül még Luna nőtt a szívemhez és Ginny. Őszintén szólva nekem Harry sosem volt a kedvencem, persze kedvelem őt, elvégre végig rajta keresztül láttunk mindent.
Pitont csak sajnálni tudom. Szörnyű sorsa volt, szörnyű bűnei, de legalább kiderült, melyik oldalon is állt ő végig.
Az abszolút gonosz kedvenceim Bellatrix és Draco. Bellatrix egy őrült, fanatikus Voldemort-szimpatizáns és kedvenc, és amit Helena csinált belőle a filmen, az csak hozzátesz. Draco pedig azért lett a kedvencem a végére, mert látszott rajta, hogy már elege van ebből az egészből, elege van a harcból - ahogy a családjának is, és ezért én annyira megkedveltem őket -, és nem érdekli, ki győz, csak az a lényeg, hogy legyen vége. Mintha nem tudná eldönteni magát, mert annyira a sötét oldalhoz tartozik, de talán lelkének egy része a jóhoz húzza. Mindez ott van benne, ott van a jeleneteiben, és ezt a filmekben is nagyon jól ábrázolják.
Nem tudok dönteni, hogy melyik a kedvencem a hét kötet közül. És nem is kell választanom. Persze, ha valaki kényszerítene, hogy csakis egyet vihetek el magammal valahova és a többitől meg kell válnom - te jó ég, ne legyen ilyen az életemben! -, akkor valószínűleg ezt az utolsót választanám. Ebben ott van minden. Ebben ott vagyok én is. Én is ott harcoltam Roxfortban azon a május elsejéről másodikára virradó éjjelen, ahogy még milliónyi más olvasó. Ez a legszebb csoda az egészben.
Tíz év múlva újra találkozunk, drága barátaim!
Köszönöm.
Harry Potter und der Halbblutprinz
Abban száz százalékig biztos vagyok, hogy ezt csupán akkor olvastam, amikor egy karácsonykor kijött magyarul, és utána sem. Mert én a hetedik előtt nem rendeztem nagy újraolvasást, érettségire készülvén nem volt időm. De nem is baj, mert most beiktattam!
Ez az említés azért fontos, mert így a történet egy óriási fehér lap volt számomra néhány pacával; egybefüggő szöveget nem láttam ezen a papíron. Egy-két részlet rémlett, mások nem. Sokszor meg is lepődtem - sokkal többször, mint az előző öt olvasása során együttvéve.
Ginny - nagyon jó lett, bár ezt már írtam az előző regénynél. Azt hiszem, kezdettől fogva sejteni lehetett, hogy a rajongásából lesz valami több, így sem először, sem most nem ért váratlanul, sőt, még jobb volt látni a jeleket, olvasni Harry vesződéseit, és a végén a beszélgetésük... Ginnyt többször kellett volna szerepeltetnie valami folytán JKR-nek.
Dumbledore - végre többször volt jelen, mert az előzőekben nagyon hiányoltam, főleg az ötödikben. Csodálkoztam is ezen, mert én úgy emlékeztem, hogy sokkal többet szerepelt, de a memóriám megcsalt. És most, amikor már értem, hogy mi miért történt, sokkal jobb.
Hermione és Ron - egyem meg őket! A végén még egymás kezét is fogják, meg Hermione Ron ölében... (És a hetedikben - amit ugye már olvasok is - ott vannak a kis ölelések...) Sosem értettem, hogy őket miért nem hozta össze JKR korábban. Már a jelek ott vannak nagyon az elején, a filmekben is elhintették őket. Mindig csak kerülgetik egymást, pedig biztosan tudják, hogy nem közömbösek egymás számára, sőt, ezzel Harry is teljes mértékig tisztában van! Persze, ott van indokként, hogy erre rámehetne a barátságuk, úgy nem lenne minden ugyanolyan, de hát akkor is... Legalább a végén minden jó lesz...
Aztán egy valamit annyira nem értek: Harryék memóriája. Hallottak valakiről egyetlen egyszer nagyon régen, és akkor utána eszükbe is jut, hogy: jé, tényleg, ő volt az, aki... (Jó, ez a hetedikben Gregorovics kapcsán azért jobban ki van bontva.) De másoknál... Csodálom ezt a jó memóriájukat, tényleg.
Mi a jó most a német borítóban? Hogy pont így képzeltem el a leírtak alapján, ahogy ők ketten a barlangban csónakáznak.
Már izgatottan olvasom az utolsó kötetet, úgyhogy búcsúzom is, és egy alkalommal még visszatérek barátainkhoz. És annyira jó látni, hogy minden szereplőnek megvan a maga helye és ideje, megvan a funkciójuk, semmi és senki nem lóg az üres légtérben, és az elhintett elemek, amik mind-mind segítenek nekünk... Csodálatos.
